Hogy mire jó ez az újítás. A gyakorlatban szerintem semmi haszna, a lányokra sem nehezedik emiatt nagyobb nyomás, leginkább azt tudom elképzelni, hogy egyszerűen a feszültséget akarják felszítani, hátha új viták és veszekedések alakulnak ki a modell-jelöltek között. De nem lenne ez egy kicsit kisstílű? Nem lenne túl valóságshow-s? Vagy már erre a műsorra is igaz, hogy a nézettségért bármit? Mindenesetre ez elég szomorú lenne.

Ha valaki még nem látta az új részt, annak elárulom, hogy Tyra, miután lefotózta a lányokat, rögtön ki is választotta a hét képét, az adott hölgy pedig "védettséget" élvez. És ami a legfurcsább: az adott fotóról, illetve modellről nem is esik szó az értékelésen. Kicsit olyan érzésem volt, mintha Tyra nem adná meg a lehetőséget a döntése véleményezésére. Szomorú.

De megint kiválasztottam a kedvencemet. Nehéz volt, először Laura képe tetszett a leginkább, de csak addig, ameddig meg nem láttam Nicole-t. Attól tartok, mostmár nyilvánvaló, hogy ő a kedvencem.

Éééés... trombitaszó és dobpergés... Megvan az a hölgy is, akit nem kifejezetten kedvelek, de attól tartok, mégis kitart majd az évad végéig. Majd meglátjuk,..

Ez áll a pacifizmus mellett: "A mindenáron való béke jelszavával mindenféle háborút - még az igazságosat is - ellenző polgári-liberális irányzat".

Soha se értettem, hogy kik és mi alapján osztályozzák a háborúkat. Mert hát ezek szerint vannak igazságos és igazságtalan háborúk. Akkor nyilvánvannak jogos és jogtalan, jó és rossz háborúk is. Persze kérdés, hogy melyik fél szempontjából...

Nos, amennyiben erről a kérdésről szólt volna a Kilences körzet, némi utópikus-apokaliptikus felhanggal, tipikus hollywoodi maszlagok nélkül, akkor simán bekajáltam volna. De sajnos nem erről volt szó.

Mintha az alkotók alap koncepciója az lett volna, hogy semmit ne bízzunk a fantáziára. A szokásos amerikai módi. Vannak az abszolút rosszak, és az abszolút jók. Az egyetlen "csavar" a történetben, hogy az űrlények az összetartók, a szeretetteljes lények, míg az emberek önzők, hazugok és gyilkosok. Persze ez nem újdonság, ezt ufók nélkül is tudtuk...

Ami ennél is rosszabb, hogy a film buta. Amit még meg tudnék bocsátani, ha nem venné komolyan magát. Így viszont számomra nem rúg labdába. Ezen kívül a főszereplő egyáltalán nem szimpatikus, sőt! Végig azért drukkoltam, hogy haljon má' meg. De mindez így még csak szimplán egy rossz film lenne. Hogy mitől lett mégis borzasztóan rossz film? Mert ráadásul minden porcikájában kegyetlen. Így viszont én a magam részéről bojkottálom a filmet.

1/10

Hogy mennyire gáz, úgyis tudjátok a véleményemet. Értem én, hogy alacsonyak, és hogy ebben a szakmában nem szokás kicsinek lenni, de lééééécci, szálljunk már le a témáról. Vagy csak engem idegesít?

Más téma. És szögezzük le: nem vagyok rasszista. De! Miért van az, hogy minden egyes évadban van legalább egy miss diva, aki mindig mindent jobban tud, és mindig mindenkihez van egy két keresetlen szava, amit persze mindig el is mond - szigorúan akkor, amikor az illető nincs a közelben? Ja, és nem mellékesen, ez a pillangókisasszony miért mindig fekete??

A szülés nem egy leányálom. Ami utána jön, az se mindig szép. A "majd a szülés után elmúlik" duma nálam egyáltalán nem jött be. A menstruációs görcseim se múltak el, és még az alakom se a régi. Ellenben összeszedtem egy új nyavalyát.

Eleinte úgy tűnt, egy laza kis ekcéma a sok stressztől. De miután 7 hónap után se múlt el, és amúgy is teljesen más "állagú" volt, mint eddig, valamint még csak nem is enyhült semmitől, gyanakodni kezdtem...

Hosszas kínkeserves vizsgálódás után (ld. Életem leglehangolóbb napja) a bőrgyógyász megállapította, hogy PPD (becsületes nevén: p-Feniléndiamin szabad bázis) érzékenységem van, nyilván ez a kontakt dermatitiszem kiváltó oka, és ennek annyira megörült, hogy meg se hallgatta a mondanivalómat. Miszerint, hogy nem gondolom, hogy az utóbbi 8 hónapban az eddiginél többször találkoztam volna szőrmeszinezékekkel, bőr- és textilfestékekkel, gumivulkanizáló anyagokkal, fénykép előhívókkal vagy lithográfiai anyagokkal. De még a hajszínezékekkel sem, hisz általános nyolcadik óta festem a hajam, de az elmúlt 1 évben leálltam vele, összesen ha háromszor volt színezve... (De legalább mostmár tudom, hogy a fekete hajfestéktől miért sebesedett ki mindig a fejbőröm.)

Sóval patthelyzet. Lenne, ha a kedvenc fogtechnikusom nem lenne természetgyógyász is egyben. Ő volt az, akinek az eddigi legelfogadhatóbb diagnózist köszönhetem. Így történt: az első találkozásunkkor ránézett a kezemre, megkérdezte, hogy ekcéma? Az. "Szerintem a liszt lesz". Hát ennyi volt. Merthogy tényleg az. Azóta nem eszek kenyeret. És csodák csodájára, a kezem mostmár egészen emberi külsejű. Úgyhogy ágyő pizza, sör és minden, amit szeretek, és helló kenyérsütő, kukoricaliszt és gluténmentes csoki...

Az embernek ki kell találnia magát. Újra és újra. Más dolgok érdekelnek pelenkásként, pattanásos kamaszként és fiatal szülőként. A sikert és csillogást hamar felváltják a világmegváltó, magasztos gondolatok, az ész és a tudományok utáni vágyódás. Aztán az ember már csak meg akar élni valahogy, az egyfajta "grátisz", ha még élvezi is a munkáját. És amikor ott állsz a rajtrácsnál, elgondolkozol rajta, hogy mi az, amiből el tudod tartani a családodat, némi tehetséged is van hozzá, és szereted is.

Hát én itt tartottam 24 évesen. De talán megtaláltam végre a számításomat, talán találtam végre valamit, amiben el tudom képzelni magamat. Hogy egészen pontosan mi az, azt még nem mondom el, babonás vagyok. Azt azonban már sejtitek, hogy a smink szerves része ennek. És most elárulok még egy nyomot: a kozmetikának is köze van hozzá. És én eltökélten (talán még sose voltam ennyire magabiztos a "szakmámat" illetően) lépdelek a cél felé.

Ma volt az első napom a kozmetikus iskolában. Nem mondom, hogy soha még ennyire nem élveztem semmit, de legalább láttam a célt, tudtam, nem hasztalan a ráfordított idő.

A kisfiamra gondoltam közben...

Hétvégén arról beszélgettem egy barátnőmmel, hogy a tanulásra szánt idő sosem pazarlás. Azt mondta, hogy egyszer még hasznomra válhatnak a bölcsész évek. Nem hittem neki.

Ma azonban rá kellett jönnöm, hogy a számomra természetes dolgok sem magától értetődőek mindenkinek. Például, hogy tudok gyorsan írni, vagy hogy értem a mondatokat, amiket papírra vetek. Esetleg hogy ismerek pár latin szót.

Számomra a szintézis az aktív szókincs része, és megértem, hogy dolgok néha csak úgy vannak. Nincs mindenre objektíven adható válasz. Még a tudományokban sem. Miért kötődnek a riboszómák egyes retikulumokhoz, másokhoz meg nem? Mert így döntöttek...

Nagy-nagy lemaradásban vagyok a beszámolókkal (igazából a profi fotókra vártam, de meguntam :D), de most pótlom ezt a hatalmas hiányosságot! :)

Szóval volt hajdanán a cégnél egy sminkverseny, amelynek témája az új őszi trendek bemutatása volt. És én is képviseltettem magam egy elég szolidnak mondható, ámde attól még gyönyörűszép sminkkel. Esélyünk sajnos nem sok volt, hiszen nálunk jóóóóval tapasztaltabbak is részt vettek a küzdelemben. De gyakorlásnak kiváló volt, és ígérem, hogy legközelebb benne leszek az első háromban! :)

Szerintem a fenti mondatot felveszem a kedvenc közhelyeim közé. Mert igaz. De a Hajsza a föld alatt című film, melyből ez az epikus idézet származik, korántsem annyira szar, mint amilyennek a címe alapján gondoljuk.

Ellenben szörnyen bosszantóan kezdődik. Már-már idegesítő.  Két dologra gondoltam a főcím közben, egyrészt, hogy vajon elég hosszú-e már a hajam ahhoz, hogy befonjam, másrészt pedig, hogy megvan a blogbejegyzésem címe: Életem legidegesítőbb filmje. De aztán a rendező/operatőr/vágó/akárki is rájött, hogy a kevesebb néha több, és ezzel megmentette a filmet. Az egész apropója a sok (nagyon sok!) kamerarángatás, homályosítás, lassítás. Tényleg azt hittem, hogy kifordulok a székből... Rosszabb volt, mint a 3D-s mozik! :)

Aztán visszavettek az effektekből, és rákapcsoltak a sztorira. És a sztori jó. Nem kiemelkedő, de azért láttam már rosszabbat is. Nem is csoda, hiszen könyv alapján csinálták. És ez megint egy tipikusan olyan regény-adaptáció, amin látszik, hogy az alapanyag messze ráver az átdolgozásra. De sebaj.

Washingtont én személy szerint nem szeretem. Travoltát általában nem szeretem, de ez az elvetemült, ámde elmés szociopata valahogy jól áll neki. Torturrot pedig imádom a méla képéért, úgyhogy ilyen szempontból kiegyenlített a mezőny. Bár itt sem tapasztalunk semmi kiemelkedőt.

De van két dolog, ami miatt mégis tetszett a film. Az egyik, hogy képes volt 10 percen belül megmutatni a két legelemibb nőtípust. Az egyik a feleség, aki halálos nyugalommal belenyugszik a férje legnagyobb őrültségébe is, és csak annyit kér, hogy hazafelé hozzon tejet (magamra ismertem benne :D), a másik pedig a bugyuta barátnő, aki képes még akkoris azért nyafogni, hogy a pasija nem mondta, hogy szereti, amikor épp pisztolyt szorítanak a srác fejéhez (ebben is magamra ismerek :D).

A másik dolog pedig az, hogy ez a film, és a karakterei nem voltak végtelenül buták. Nem is tudom, mikor láttam utoljára ilyen filmet. Nem egy (max. két) szaki van, aki mindent kitalál (még azt is, aminek semmi értelme), hanem mindenki hozzádob egy kicsit a sztorihoz. Ettől nekem valahogy sokkal életszerűbb lett az egész.

Ja, és még van két dolog, amit szeretnék gyorsan megjegyezni. Az egyik, hogy fantasztikus volt az a pár darab elszórt poén, a másik pedig, hogy ez legalább annyira igazi new york-i történet, mint a Szex és New York vagy az Ördög Pradat visel. És ilyennek is kell lennie, hiszen a szar mindig telibe talál... 7/10

Úgy látszik, ez az évad már csak erről fog szólni. Hogy milyen petit lánykának lenni ebben a grand világban. Hát ahogy így elnézem, elsősorban megalázó.

Például azért, mert a főcímben a lányok neve mellett ott szerepel a magasságuk is. Vagy mert alapvető párhuzamba állítják őket egy versenylóval. Igaz, egy híres pacival, na de akkor se lovakról, hanem emberekről beszélünk!

Nem értem, hogyha Tyra ennyire nem ért egyet a "hagyományos" modell és női értékekkel, akkor miért hangsúlyozzák ki mindenhol ennyire? Vagy ez csak egy újabb lehetőség Ty-Ty-nak, hogy megmutassa, ő mennyivel magasabb és szebb és profibb és jófejebb és mindenmásabb, mint a többi lány?

Volt a mai. Először is: utálok kórházba menni. Még vizsgálatra is. És a MÁV kórház amúgy sem a kedvencem. Főleg úgy, hogy 2,5 órát kell várnom 5 percért a huzatos folyosón, a kórtermek mellett. És nem derített jobb kedvre a mellettem ülő két mellrákos nő sem.

Nem segített az sem, hogy a Coco Chanelről szóló könyvemet vittem magammal. Szegény nő élete megérdemel egy egész bejegyzést... Összefoglalom: nem túl vidám olvasmány.

Nagy nehezen kijutottam a kórházból, de sajnos pont egy olyan trolira sikerült felülnöm, ami a Keletibe ment. Hatalmas baklövés volt részemről, de késő bánat. Mire átevickéltem a trolitól a metróig, már csak egy gondolat járt a fejemben: csak érjek minél előbb haza! De még addig belebotlottam egy fiatal anyával és a pár hónapos babájával az aluljáróban, illetve egy bunyós kedvben lévő pasassal. Remek.

De a délelőtt nem lett volna teljes, ha nem zuhogó esőben kellett volna hazatipegnem... Ilyenkor komolyan elgondolkodom azon, hogy fogni kéne a cumót és leköltözni vidékre, messze a nagyváros minden zajától, nyűgétől és szenvedésétől.  Legszívesebben falat építenék magam köré, és még csak véletlenül se kukucskálnék ki mögüle...