Volt a mai. Először is: utálok kórházba menni. Még vizsgálatra is. És a MÁV kórház amúgy sem a kedvencem. Főleg úgy, hogy 2,5 órát kell várnom 5 percért a huzatos folyosón, a kórtermek mellett. És nem derített jobb kedvre a mellettem ülő két mellrákos nő sem.

Nem segített az sem, hogy a Coco Chanelről szóló könyvemet vittem magammal. Szegény nő élete megérdemel egy egész bejegyzést... Összefoglalom: nem túl vidám olvasmány.

Nagy nehezen kijutottam a kórházból, de sajnos pont egy olyan trolira sikerült felülnöm, ami a Keletibe ment. Hatalmas baklövés volt részemről, de késő bánat. Mire átevickéltem a trolitól a metróig, már csak egy gondolat járt a fejemben: csak érjek minél előbb haza! De még addig belebotlottam egy fiatal anyával és a pár hónapos babájával az aluljáróban, illetve egy bunyós kedvben lévő pasassal. Remek.

De a délelőtt nem lett volna teljes, ha nem zuhogó esőben kellett volna hazatipegnem... Ilyenkor komolyan elgondolkodom azon, hogy fogni kéne a cumót és leköltözni vidékre, messze a nagyváros minden zajától, nyűgétől és szenvedésétől.  Legszívesebben falat építenék magam köré, és még csak véletlenül se kukucskálnék ki mögüle...