Nem kicsit, nagyon... Végignéztem egy gagyi frizurapróbálgatós oldalt, és gáz, nem gáz, a rövid hajak jobban tetszenek magamon. Nem az állig érők, mert azok botrányosak. Nem véletlenül utáltam mindig őket. Ezért is akartam megnöveszteni. Meg az tökjó nőcis, lehet variálni, stb. De a rövidek jobbak. Szeretem azt a markáns arcvonalat, azt a szögletes állat. És azt csak a rövid frizurák hozzák ki. Pár éve egy ilyen felismerés után hanyatt-homlok rohantam volna a fodrászhoz, hogy csinálja meg. Olyan igazi, Jeanne D'Arc-os bubira, vagy kócos Pinkesre, de még talán egy Tabatha Coffeyt is bevállaltam volna... De most félek újítani basszameg.

pörög ez a gyerek. Tegnap óta hátról hasra, hasról hátra, előlről hátra, jobbról balra, balról jobbra, töviről hegyire. Hason felkönyököl, mosolyog. Emeli a popsiját, nyomja ki magát. Már kézzel húzza előre magát. Maholnap már mászni fog.

Az élet tele van megpróbáltatásokkal. Mindig, minden helyzetben vizsgázunk, magunk előtt, a családunk előtt, a környezetünk előtt. Na, én most NEM ezekről a vizsgákról beszélek.

Hétfőn kezdődik a vizsgaidőszak az egyetemen. Hurrá hurrá. Kettőnk viszonya igencsak ambivalens. Én úgy gondolom, hogy a lehetőségekhez képest eddig jól teljesítettem. Az más kérdés, hogy mennyire akartam az épp aktuális lehetőségeken változtatni. Mert hát lássuk be, a pasik miatt van minden.

Az ember először meg akar felelni egynek, az apjának. Aztán imponálni akar egy másiknak, a gyerekkori szerelmének. Ez után jön a mindent elsöprő, ámde igen rövid kapcsolat, ami miatt az ember nem tud a tanulmányaira koncentrálni. Aztán terhes lesz a gyerekkori szerelmétől. Aztán szül. Természetesen fiút. Aztán gyereket nevel, és a pici 4 hónapos korában eljár vizsgázni.

Vagy ez csak velem történik?!

azon, hogy mit is írjak erről a filmről.

Hogy elvből nem szeretem az időutazós filmeket, mert egy idő után biztosan előkerülnek olyan kulcsszavak, mint a tér-idő kontinuum, állandó és változó, vagy éppen  az Einstein-Rosen híd. Nem szeretem őket. Minél többet gondolkozom az ilyen történeteken, annál biztosabb, hogy találok bennük valami hibát. Pedig az ilyen sztorik kiáltanak egy kis filozofálásért. De ez most más. Az időutazás itt nem cél volt, csak eszköz. Egy olyan eszköz, amely érdekesebbé tett, magyarázatot adott, és még poénokat is szült. Nem telepedett rá a mozira, csak néhol megtámogatta.

Vagy arról, hogy mostanában nagyot csalódtam az amerikai szuperprodukciókban, és/vagy képregény adaptációkban, folytatásokban és előzményekben, újraforgatásokban és mindenben. Alig akad egy-két eredeti ötlet, minden csak a már megszokott, és valamikor régen jól működő sémákra épül.  Hollywood elvesztette régi erejét és fényét. És amikor már végképp feladnám a moziba járást, előkerül egy gyöngyszem. És ezekből a filmekből merítek új reményt, és újra meg újra visszatérek a nézőtérre. Na, ilyen volt nekem a Star Trek.

Vagy inkább csak mondjak köszönetet annak a kritikusnak, aki a Népszabadság-ban írt erről a filmről? Köszönjem meg neki, hogy felkeltette az érdeklődésemet, és beavatott a Star Trek univerzumába? Legszívesebben szó szerint idézném az egész cikket, annyira érdekes volt, annyira tetszett. De a legelgondolkodtatóbb mégiscsak a Star Trek úttörő tevékenysége volt. Akkoriban - jóval megelőzve a korát – értelmiségi rétegfilmnek számított, és elsőként beszélt a legteljesebb egyenjogúságról. Férfiak és nők, fehérek és feketék, jenkik és ruszkik között, akik mind együtt őrzik a békét. Csodálatos, éken szóló metafora ez, kérem szépen. És itt utalnék vissza az előző bekezdésre: olyan történetről van szó, ami azóta is folyamatosan hat. Hisz gondoljunk csak bele: nem alapkellék minden amerikai űrutazós filmben egy orosz asztronauta, egy fekete pilóta, vagy egy forrófejű, durr bele kapitány? És még sorolhatnám.

Vagy írhatnék akár arról is, hogy mennyire örülök neki, hogy J. J. Abrams rendező nem akart a modern kor szokásainak megfelelni, és egy csillogó-villogó, össze-vissza robbanós, zajos-hangos, ámde lélektelen filmet alkotni. Nem akarta mindenképpen lepipálni az előző részeket, és így talán lesz esélye felzárkózni melléjük.

Mindezek végiggondolása után mégiscsak úgy döntöttem, hogy inkább arról írok, mennyire tetszett a karakterek megformálása. Lehet, hogy sokaknak laposnak tűnhetnek ők, én azonban nagyon élvezem, hogy egy-egy alak ennyire egy egyenlítő körül mozog. Ennek ellenére nem unalmasak, sőt, változnak, fejlődnek a film során.
Ott van Kirk kapitány, aki születésétől fogva arra van determinálva, hogy hős hajóskapitány legyen. És végül persze az is lesz, de ehhez sokat kell tanulnia. Forrófejű kissrácból forrófejű felnőtté, kadéttá kell válnia, majd egy összezördülés után le kell szállnia a jeges pokolba, hogy ott megértse: több van a világban, mint elsőre gondolná. Ezek után nincs más dolga, mint elhitetnie a társaival, amit ő már tud, vagyis azt, hogy az irracionális is egy járható út, sőt, néha az egyetlen helyes ösvény.
Ezzel látszólag pontosan szemben áll a Spock (hát nem állom meg, hogy le ne írjam: akit nem mellesleg egyik kedvencem, Zachary Quinto játszik :D). A vulcani hagyományok szerint az ész és a logika tanításait követve nő fel, azonban sose válhat egyértelműen a közösség tagjává, hisz apja egy embert vett feleségül. Így Spock a két világ közt örlődik egész gyermekkorában, és később is ötvöződik benne a racionalitás és az emoció. Úgy hiszi, sikerült döntenie a két út közt, de valójában nem tud urrá lenni érzelmein, de végül sikerül egyeségre jutnia saját énjével. Mindezt Kirk hathatós segítségével.
Így tehát a két teljesen különböző lény, és eltérő világnézet kibékül egymással és önmagával. Rájönnek, hogy együtt igazán hatékonyak, hisz kiegészítik egymást.

okos ember volt. Ez vitathatatlan. Sok egyéb más mellett megkapó és elgondolkodtató idézeteket hagyott ránk. A kedvencem tőle: "A világon két dolog végtelen: a világegyetem és az emberi hülyeség. Bár az elsőben nem vagyok biztos."

Hmm... Hát ki vagyok én, hogy ellent mondjak neki? :) Valóban félelmetes, hogy mennyi buta ember lézeng ezen a sárgolyón. Tudom, tudom... Már beletörődhettem volna. De nem megy. Plusz van egy betegségem: szeretném megváltani a világot.

És olyan apróságokon múlna. Bárki képes lenne rá, ebben biztos vagyok. Például ha valaki kérdez valamit, nem leüvölteni a fejét. Vagy néha forráskritikával élni. Vagy nem hinni, hogy mi vagyunk a legokosabbak, legszebbek, legtájékozottabbak, legjobbfejek. "És  amúgyis körülöttem forog a világ, neeeem?" - hát nem.

Csak lehet, hogy manapság nem divat gondolkodni. Vagy a ma embere nem tartja fontosnak. Vagy mégis hat a népbutítás, és ennyire lámák vagyunk. Vagy egyszerűen 2009-ben már nincs szükség agyra, és ezért az evolúciósan visszafejlődött. Vagy valami ezeknél is rosszabb.

Mindenesetre én fenntartom magamnak a jogot a gondolkodásra. Én inkább leszek boldogtalan, mint tudatlan.

Hát igen. Szerintem kevés nő van a világon, aki legalább egyszer nem gondolt rá... Akár csak egyetlen egyszer. Mert hát annyi féle-fajta filmben szerepelt már. Volt már morcos mutáns, akit meg kell szelidíteni, múlt századi úriember, démonokra vadászó vándor, tökös hekker (ez egy magyar szó? :D), hímsoviniszta, aki mégiscsak megleli az igaz szerelmet, bűvész és marhahajcsár...

Talán nem a legjobb színész, vagy a legcsinosabb férfi, de mindig van valami kisfiús ragyogás, valami pimasz fény a szemében, amitől megvadulunk. Azonban még ő sem képes megmenteni egy alapvetően rossz filmet (ebben különbözik pl. Johnny Depptől). Nem miatta ültünk be a moziba, de végül ő volt az egyetlen, ami tetszett a filmben.

Pár szóban jellemezném az alkotást: az eleje fantasztikusan, lélegzetelállítóan, mindjárt-bepisilősen lenyűgöző. Ez kb. az első fél óra. Utána fát vágós, hú de szerelmetes, nem-is-vagy-te-szörnyeteg, bla bla bla. Indokolatlanul hosszú. Pár perc is bőven elég lett volna. Ne csináljunk már szegény Rozsomákból Rómeót! Aztán lány meghal, férfiállat bosszút esküszik, és elkerülhetetlenül sodródik a végzete felé. Ezt még többé-kevésbé be is veszi az akcióra kiéhezett lelkem. Amikor azonban a végső összecsapásra kerül a sor jó és rossz közt... Hát, a mindenki által rettegett, előre programozható mutánsölő (hívjuk csak  egyszerűen Halálkádnak...) hagy némi-nemű kívánnivalót maga után. Kicsit olyan, mint a Hősök málészájú tinibálványa, Peter Petrelli. Elvileg egy pillantására városoknak kéne porrá hamvadniuk... De inkább elfelejti, hogy mire is képes valójában. És meghal. Durván. Felfoghatnám akár úgy is, hogy még ő maga, illetve bábmestere se tudta, mi rejtőzik benne. És így használni se tudta az erejét. A nagy hatalom és tehetség örök drámája. De erről szó sincs. Sajnos. A készítők elszálltak és nem gondolták végig. That's all folks!

Így hát, keserű szájízzel, kicsit megcsalatva hagyjuk el a mozit. Bizony, többre számítottunk ennél. Főleg az előző részek után. De legalább egy dolog megmaradt: a rosszfiús Mr. Jackman...

Egy számomra kedves helyen találkoztam a következő kijelentéssel: A szoptatás fejben dől el.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést alaposabban. Ha a szoptatás fejben dől el, akkor logikus, hogy aki akar, az tud is szoptatni. Ebből mi következik szemantikailag? Hát az, hogyha nem tudsz szoptatni, akkor nem is akartál. Elszomorodtam.

Ez a kijelentés nagyonis beleillik a következő fogalomkörbe: kendőben hordozás, mosható textilpelusozás, halálig tartó szoptatás. Á la Kismama magazin.

Namármost. Próbáltuk a kendőt. Ő is és én is utálátuk. Ergo nem vettük meg tizensokért (mert egy jó minőségű kendő bizony ott kezdődik). Próbáltuk a textilpelust. A gyereknek attól és csak attól kiütéses lett a bőre. Azt megvettük tizensokért, mi balgák, nem használtuk egy hétnél tovább. A szoptatást pedig hiába AKARTAM, PRÓBÁLTAM, KÜZDÖTTEM, nem ment.

Bevallom, egy szar szemét szar alak vagyok, amiért nem tudok trendi biomami lenni. Cserébe inkább elkezdek tanulni a vizsgáimra... de erről majd máskor :)

Nem is gondolnánk mennyire. Tanulni kell. Kérdezz meg róla egy kisgyerekes anyukát, ha nem hiszed el. Persze, mint az életben mindenhol, itt is vannak szerencsések. Azt hiszem, mi is ide tartozunk. Csemeténk egész életében (az elmúlt bő 16 hétben :D ) jó alvó volt, napközben ugyanúgy, mint éjszaka. De pár napja új dolog történt: Sir Húsgombóc beköltözött a saját szobájába, a saját ágyába! Az átállás inkább szegény szüleit viselte meg, neki fel sem tűnt. Azóta igyekszünk arra nevelni pufi utódunkat, hogy egyedül, szülői segítség nélkül aludjon el. Az állás eddig 2-1, a mi javunkra.

Miért fontos ez? Egyrészt, mert most még "könnyű" egy 6 kilós gyereket ringatni, na de mi lesz később? Másrészt meg az a tapasztalatunk, hogy ha magától alszik el, akkor sokkal később kel. Ma pl. ha szegénykémnek nem lenne túlaggódó az anyja, és mammut az apja, akkor simán végigaludta volna az éjszakát - életében először! Pocokmackó általában 8-9 között fekszik, hajnal 1-2 körül kel enni, és 6-7-kor kel. Én ma hajnal 4-ig bírtam cérnával, majd felkeltettem az dicső urunkat, hogy tömje meg a gyereket, mert éhen fog halni szegény. Apa meg becsülettel próbálkozott, de mivel még félig alvó állapotban tette meg a kiságyig az utat, olyan szerencsétlenül dugta be a cumit a szájába (a gyerekébe), hogy a kisfickó azonnal felébredt. és sírt.

De ami a legfontosabb: evett! :D

Kicsit újra gyereknek lenni. Moziban mesefilmet nézni, és hallani a többi felnőtt önfeledt nevetését. Nem törődni a világgal, és ami mögötte van. Pár év múlva már nekem is lesz "alibim" hozzá, remélem a gyerekem is élvezni fogja a rajzfilmeket. Legalább annyira, mint a szülei.

Ajánlom minden nagy gyerek figyelmébe a Monsters vs. Aliens-t! Könnyű kis szösszenet, haláli humorral, egy önző hírbemoldóval és egy neurotikus amerikai elnökkel. Az én kedvencem mégis Rovaroszaurusz volt, majd bepisiltem a röhögéstől minden egyes jelenetnél, amikor szerepelt. Mert hatalmas, szőrös és köpköd. Szóval egyszerűen cuki! Ő egyébként egy mutáns selyemhernyó. Ha valakinek nem lett volna egyértelmű :)

De olyan helyes ez a skin, hogy muszáj volt, na... :)

Ha már leírtam, hogy milyen nem lesz a blogom, felvetődhet az erre tévedő (tévelygő?)  :) látogatóban, hogy akkor mégis milyen lesz? Teljesen jogosan.

Igazából még én sem tudom... Szerintem olyan nőcis-nyávogós, sminket-ruhát-cipőt-nagyon-akarós, babát-és-férjet-nevelős, intelligens-bölcsészes, nagyon-odamondogatós, néha kicsit hagyjál-már-békénes. Szóval olyan, mint én...