azon, hogy mit is írjak erről a filmről.
Hogy elvből nem szeretem az időutazós filmeket, mert egy idő után biztosan előkerülnek olyan kulcsszavak, mint a tér-idő kontinuum, állandó és változó, vagy éppen az Einstein-Rosen híd. Nem szeretem őket. Minél többet gondolkozom az ilyen történeteken, annál biztosabb, hogy találok bennük valami hibát. Pedig az ilyen sztorik kiáltanak egy kis filozofálásért. De ez most más. Az időutazás itt nem cél volt, csak eszköz. Egy olyan eszköz, amely érdekesebbé tett, magyarázatot adott, és még poénokat is szült. Nem telepedett rá a mozira, csak néhol megtámogatta.
Vagy arról, hogy mostanában nagyot csalódtam az amerikai szuperprodukciókban, és/vagy képregény adaptációkban, folytatásokban és előzményekben, újraforgatásokban és mindenben. Alig akad egy-két eredeti ötlet, minden csak a már megszokott, és valamikor régen jól működő sémákra épül. Hollywood elvesztette régi erejét és fényét. És amikor már végképp feladnám a moziba járást, előkerül egy gyöngyszem. És ezekből a filmekből merítek új reményt, és újra meg újra visszatérek a nézőtérre. Na, ilyen volt nekem a Star Trek.
Vagy inkább csak mondjak köszönetet annak a kritikusnak, aki a Népszabadság-ban írt erről a filmről? Köszönjem meg neki, hogy felkeltette az érdeklődésemet, és beavatott a Star Trek univerzumába? Legszívesebben szó szerint idézném az egész cikket, annyira érdekes volt, annyira tetszett. De a legelgondolkodtatóbb mégiscsak a Star Trek úttörő tevékenysége volt. Akkoriban - jóval megelőzve a korát – értelmiségi rétegfilmnek számított, és elsőként beszélt a legteljesebb egyenjogúságról. Férfiak és nők, fehérek és feketék, jenkik és ruszkik között, akik mind együtt őrzik a békét. Csodálatos, éken szóló metafora ez, kérem szépen. És itt utalnék vissza az előző bekezdésre: olyan történetről van szó, ami azóta is folyamatosan hat. Hisz gondoljunk csak bele: nem alapkellék minden amerikai űrutazós filmben egy orosz asztronauta, egy fekete pilóta, vagy egy forrófejű, durr bele kapitány? És még sorolhatnám.
Vagy írhatnék akár arról is, hogy mennyire örülök neki, hogy J. J. Abrams rendező nem akart a modern kor szokásainak megfelelni, és egy csillogó-villogó, össze-vissza robbanós, zajos-hangos, ámde lélektelen filmet alkotni. Nem akarta mindenképpen lepipálni az előző részeket, és így talán lesz esélye felzárkózni melléjük.
Mindezek végiggondolása után mégiscsak úgy döntöttem, hogy inkább arról írok, mennyire tetszett a karakterek megformálása. Lehet, hogy sokaknak laposnak tűnhetnek ők, én azonban nagyon élvezem, hogy egy-egy alak ennyire egy egyenlítő körül mozog. Ennek ellenére nem unalmasak, sőt, változnak, fejlődnek a film során.
Ott van Kirk kapitány, aki születésétől fogva arra van determinálva, hogy hős hajóskapitány legyen. És végül persze az is lesz, de ehhez sokat kell tanulnia. Forrófejű kissrácból forrófejű felnőtté, kadéttá kell válnia, majd egy összezördülés után le kell szállnia a jeges pokolba, hogy ott megértse: több van a világban, mint elsőre gondolná. Ezek után nincs más dolga, mint elhitetnie a társaival, amit ő már tud, vagyis azt, hogy az irracionális is egy járható út, sőt, néha az egyetlen helyes ösvény.
Ezzel látszólag pontosan szemben áll a Spock (hát nem állom meg, hogy le ne írjam: akit nem mellesleg egyik kedvencem, Zachary Quinto játszik :D). A vulcani hagyományok szerint az ész és a logika tanításait követve nő fel, azonban sose válhat egyértelműen a közösség tagjává, hisz apja egy embert vett feleségül. Így Spock a két világ közt örlődik egész gyermekkorában, és később is ötvöződik benne a racionalitás és az emoció. Úgy hiszi, sikerült döntenie a két út közt, de valójában nem tud urrá lenni érzelmein, de végül sikerül egyeségre jutnia saját énjével. Mindezt Kirk hathatós segítségével.
Így tehát a két teljesen különböző lény, és eltérő világnézet kibékül egymással és önmagával. Rájönnek, hogy együtt igazán hatékonyak, hisz kiegészítik egymást.
