Még itt, kis hazánkban, kedves fővárosunkban se kell rögtön gyanakodnunk, ha egy idősödő férfiember hozzánk szól. Bár először én is menekültem volna, amikor a villamoson a strandszerkós bácsi elkezdett hozzám oroszul beszélni. De mivel az ajtókat már bezárták, egy megállót mindenképpen ki kellett bírnom.

Aztán kiderült, hogy egyszerűen a külföldről ideszármazott emberek nem félnek idegenekkel kommunikálni, mint mi. Egy nagyon kedves, Oroszországból ide házasodott kutató orvost ismertem meg, akitől a legkevésbé se kellett tartani. Okos, kedves, udvarias férfi volt, magyar viszonylathoz képest pedig még inkább az.

Végülis egész sokáig együtt utaztunk, és közben sok érdekes dolgot mesélt, nevek jelentéséről, a fiáról, aki már itt született, arról, hogy a szlávok hordják a jobb kezükön a jegygyűrűt (meg én), és hogy minden bizonnyal van bennem némi orosz vér, nem csak a vonásaim alapján, hanem mert a vezetéknevem az egyik leggyakoribb Oroszországban.

Azóta folyamatosan Anasztázia hercegnőnek érzem magam, és látom magamat prémkabátban a hagymakupolák között sétálni... :)