Nos, aki nem ismerné a fenti képlet feloldását, annak a könnyebbség kedvéért lefordítom. De csak az olvasson tovább, akit nem zavar, ha lelövöm a poént, mert kivételesen spoilerezni fogok. Szóval a fenti számsor egyet jelent: hogy 2009. június 13.-án 1 fő meghalt a Sugárban. Bizony. Én voltam.
Az ok egyszerű. Végig kellett néznem minden idők legszörnyűbb filmét. És ezt most ne úgy értsétek, hogy rossz volt. Nem. Borzalmas volt. Kíváncsi leszek a nézettségre. Kíváncsi leszek, hány ember nézi végig, ahogy az emberek elégnek a vásznon. Ahogy a természeti katasztrófák lesújtanak kicsiny világunkra. A számomra elképzelhető legnaturálisabb módon.
Két dolog járt a fejemben a film közben. Az első az, hogyha katasztrófát akarok látni, akkor megnézem inkább a hiradót. Tudom, érzékeny lélek vagyok. De nekem túl sok volt már a vizualitás. Azt hiszem sose vágytam rá, hogy testközelből nézzek végig egy légikatasztrófát, vagy egy kisiklott metrót. Sőt, az ilyesmit lehetőség szerint próbálom elkerülni. Hát 24 évig sikerült is...
A másik pedig, hogyha már mindenképpen randomitás vs. determinizmus a téma, akkor én maradok Shyamalannál és a Jeleknél. Sokkal érzékletesebb volt, és mégse szorult össze a szívem tőle, mégsem bőgtem végig a filmet. És nem volt szájbarágós sem. Sőt, a vallást is épp csak annyira vonta be, amennyire szükséges volt, nem teremtett giccses új Paradicsomot.
Több fogadalmat tettem a moziban:
- Nem nézek többé olyan rémfilmet, amiben gyerekek vannak. Túlságosan anya vagyok hozzá.
- Nem fizetek be több Nicholas Cage-filmre.
- A 21.00 utáni mozizást is hanyagolom még pár évig.
