Tudjátok (vagy ha eddig nem tudtátok, hát majd most), hogy mennyire fel tudok lelkesülni. Bármivel kapcsolatban. Tényleg.

Ilyenkor bevetem magamat a könyvtárakba, interneten keresgélek, mindent megtudok az adott dologról, amit tudni érdemes, majd a lelkesedés lelankad, a lerágott csontot eldobom, és jöhet az újabb kihívás.

Hát most van szerencsétlenségem az Alíz Csodaországban című - khmm - bájos gyermekmesével foglalkozni. Az apropót lásd az előző postban. Hát fiúk, lányok, nem tudom, ti hogy vagytok vele, én gyerekkoromban úúútáltam (igen, hosszú ú-val, mert nagyon!) a sztorit. Disney könyvben volt meg, és talán a rajzfilmet is láttam, bár erre nem esküdnék meg. Biztosan emlékeztek a fán üldögélő szőke kislányra, és az unalmas nővérre, vagy a gomba tetején pöffeszkedő hernyóra. A képek ugyan megmaradtak, de a történet mindig megrémített egy kicsit. Mármint... Lássuk be, ennek a katyvasznak még kölyökkorunkban se volt semmi értelme.

És most megint itt van, a tekintetek kereszttüzében, és meg kell állapítanom, hogy  ennek a mesének (is) több értelme van felnőtt fejjel. Igen, újra olvasom, Kosztolányi csodás fordításában (a Fakutya kifejező név, még ha macskáról is van szó!), és annyira de annyira több van ebben a történetben, mint amit első látásra gondolnánk.

Még nem értem a végére (meg amúgy se akarok Háború és béke-hosszúságú postot írni), úgyhogy többet nem is írok egyelőre, de reszkessetek, mert nemsokára mindent megtudhattok az Alíz Csodaországban-ról!